Tövis, Puszta

Figyelembe ajánlanám Kepes András új könyvét a fent említett címmel. Mindenki szépeket meg jókat mond róla, de a meglehetősen banális történet mögött tényleg van jelentéstartalom. Olyan, amire nem számítottam családregénytől.

A könyv nem csak azért üt nagyot, mert "olyan, mint az apák könyve". A sztori persze a klasszikus 20. századi zsidó sorsot, a világháború és a kommunizmus masszív háborús-kivégzős-ügynökös vonalát nem kerülheti meg, de ma is aktuális, a múltból fakadó problémáinkra is rávilágít/hat.

Elég csak említeni az emigránsokat, akiknek a második generációja ma csak gyökértelenül lóg a magyar honatyák cipőtalpán, a földjüket vesztett bárókat és nemeseket, akik a régmúlt idők nagyságáról sztorizgatva próbálnak meg most már csupán intellektuális felsőbbrendűségükkel kitűnni, vagy a gyors szerep- és vagyonvált(oz)ásokat, s kiválasztott rétegeket és politikai nézeteket, akiket a kor régen és ma is hol piedesztálra emel, hol pedig a mélybe taszít.

Még ez is eléggé közhelyesnek tűnik így elsőre. Sőt, a befejezésre mondanám azt hogy már átmegy kicsit giccsesbe, de persze happy end nélkül nem fogna meg annyi embert, ahogy azzal együtt tette. A legérdekesebb rész számomra a nézetek/gondolatok változása volt. Kepes a különböző ideológiákat egy nagy tengerbe tudt

a beleterelni, ahogy azok végigfolytak viharos történelmünkön. A legszebb az egészben mégis a folyamatos változás változatlansága.

Ahogy kedvenc történelemtanárom mondta mindig: "A történelemben semmi sem változik." Ezt fogja meg nagyon jól a könyv. A zsidókat mindig üldözik, amíg azok megszűnnek zsidónak lenni, de a gyerekeik újra felveszik a hagyományokat, majd ez kezdődik elölről. A balosok verik a jobbosokat, amikor ők vannak hatalmon, aztán a jobbosok verik a balosokat és így tovább. A kedvenc dialógusom azonban a cigánykérdésről szól a "vajda" prezentációjában. Nem próbálja megoldani azt, de rávilágít a megoldhatatlanságára:

"(...) Gyerekkoromban egyetemisták jártak hozzánk a telepre cigányt sajnálni. Nagyon együtt éreztek velünk, fényképeztek, filmeztek, kérdezgettek, jegyzeteltek. Aztán hazamentek apucihoz és anyucihoz a Rózsadombra, és jól megmosakodtak, nehogy hazavigyék a tetűt (...)"

Napjainkban nagyon sok mindenre rásüthető hasonlatként a gondolat a környezetvédelemtől a politikán át a háborúkig. Röviden rásütve: senki nem akarja megégetni magát, ezért a feloldhatatlan problémát még a szociálisan/politikailag/stb. érzékenyek sem boncolgatják a velejéig, csak lehántják a fedőréteget, hogy hát igen, a mélyszegénység van, a cigányság van, a környezetvédelem nincs, a politikusok korruptak, az USA elítéli a háborúkat meg az atombombagyártást.

Köszönjük, tapsi-tapsi. És mikor lesz belőled erkölcsös politikus, mikor ültetsz fát a szórólapozás helyett, mikor segítesz ténylegesen a szegényeken az adóegyszázalékod meg az smsgyűjtés helyett? Mert ez mindig csak látszat. Mert aki tényleg tesz, az elszegényedik, korrupttá válik vagy meghal, az elért eredményeit pedig mindenki leszarja. A kényelemből nehéz kiszakadni. Ezeket a kérdéseket senki nem fogja eldönteni vagy megoldani, csak az érzékenyebbeknek felkúrja az agyát és beszélni kezdenek róla. De ennyi. Ajánlom mindenki figyelmébe az iraki háborúról szóló south park részt (19. perc), annál nehezebb jobban megfogni a tanulságot. Ez van. Egyensúly.

"Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld!"

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.